Az Artsy cikke sorra veszi azokat az analóg technikákat (a teljesség igénye nélkül), amelyek a fotográfia történetében kulcsfontosságú szerepet játszottak.

Camera obscura

A képalkotó eszközök atyja a camera obscura, ami annyit tesz: sötét kamra. Egy teljesen elsötétített térbe a fény egyetlen lyukon hatol be, és fordított állású képet alkot a lyukkal szemközti felszínen. Ezen az elven működnek a mai kamerák is.

Igazi népszerűségre a 16. században tett szert az eszköz, amikor a sötétkamra hordozható dobozzá alakult át, amelyben tükör és lencse segítségével jelent meg a kép. Általános vélekedés, hogy Leonardo da Vinci és Caravaggio is használták a készüléket, hogy segítségükkel pontosan ábrázolhassák a fényt és az arnyékot. 

Heliográfia (fénynyomat)

A Kilátás a dolgozószobából (La cour du domaine du Gras, ismert még Point de vue du Gras címmel is) a legrégebbi fennmaradt fotográfia, melyet Nicéphore Niépce készített Saint-Loup-de-Varennes-ben, saját dolgozószobájának ablakából, feltehetően 1826 vagy 1827 júniusában vagy júliusában. A pontos időpont nem ismert.

Niépce már híressé vált képe előtt mintegy tíz évvel, 1816-ban készítette első felvételeit. Kezdetben a camera obscura által vetített képet klórezüstpapírra rögzítette, de ezek a felvételek még nem voltak tartósak – idővel elhalványultak. Meg kellett találnia azt a módszert, melynek segítségével felvételeit végleges formába öntheti. 1822-ben lelt rá eljárásának fő elemére a júdai aszfaltra, mely alkalmas volt arra, hogy a fény által rajzolt képet rögzítse. Ez az anyag fény hatására megkeményedik, azonban ott ahol kevésbé, vagy nem érte a napfény lemosható maradt, így az árnyékok láthatóvá váltak. „A felfedezés, amelynek a héliográfia nevet adtam, arra vonatkozik, hogy miként lehet – a fény segítségével – a camera obscurában tükröződő, a valósághoz hű képet, az ember beavatkozása nélkül, a fekete-fehér minden árnyalatában rögzíteni. A felfedezés alapelve: a fény kémiai változásokat idéz elő, alkot és megsemmisít. [...] Mindössze ennyi – néhány szóban – felfedezésem lényege.” – írta Niépce. Az eljárás eredményes, ám nehézkes volt: az alacsony érzékenység miatt rendkívül hosszú expoziciós idővel készülhetett csak a felvétel (szakértők szerint az említett fotó elkészítése legalább nyolc óráig tarthatott) és a minősége sem volt tökéletes. Mégis ennek a kezdetleges megoldásnak eredményeképpen született meg az első fotográfia.

Niépce munkásságának a drága hozzávalók, a körülményesség és a titkos részletek miatt 1952-ig nem tulajdonítottak nagy jelentőséget, ekkor azonban újra felfedezték, és a Kilátás a dolgozószobából-t hivatalosan is elismerték, mint az első fényképet. Abban is biztosak lehetünk, hogy Niépce eredményei hatással voltak kollégájára, Louis Daguerre-re.

Dagerrotípia

Niépce hirtelen halála (1833) után Louis Jacques-Mandé Daguerre egyedül folytatta a kísérletezést. 1839-re már a nagyközönség is megismerhette a dagerrotípiának elnvezett kép készítési módját. Az ezüstözött rézlemezt polírozták, tisztították, majd jódgőzzel érzékenyítették, ezután a kamerába helyezve exponálták. Az expozíciós idő, ami a feltalálás idején 15-30 perc volt, később egyre rövidült. A képet melegített higany gőzével hívták elő, és sós vízzel kezelték. A lemez sérülékeny természete miatt az elkészült alkotást üveg mögött tárolták.

A Petőfi Irodalmi Múzeumban őriznek egy eredeti dagerrotípiát - az irodalomkönyvekből ismerhetjük ezt a felvételt - Petőfi Sándorról. A fénykép állítólag nem tetszett a költőnek és elrejtette. 1870-ben Beliczay Imre, pesti orvos restauráltatta.

Kalotípia

William Henry Fox Talbot bár már 1834-ben elkezdte a kísérleteket, 1839. január 25-én jelentette be találmányát a Royal Societynek írott levelében, viszont csupán 1841-ben szabadalmaztatta az első olyan eljárást, amely során sokszorosított képet lehetett előállítani papír negatívból. Kalotípiának nevezte a görög kalos, azaz gyönyörű kifejezésből. Jódozott-ezüst-klorid bevonatú papírt helyezett a kamerába, a fény hatására bizonyos területek sötét tónusúak lettek, létrehozva a negatív képet. A papírt eltávolítva, majd galluszsavval kezelve létrejött a látható kép, amit fotoszenzitív papírra lehetett nyomtatni. Habár az exponálási idő pár másodpercre rövidült, a kalotípia a nyomtatáskor homályos volt.

William Fox Talbot: Nyitott ajtó (1844)

Nedves kollódiumos eljárás

Az eljárást Frederick Scott Archer és Gustave Le Gray dolgozta ki az 1850-es években egymástól függetlenül, de szinte egyszerre. Ez az eljárás szorította ki az általános gyakorlatból a dagerrotípiát és a talbotípiát. A technika a dagerrotípia élességét és a kalotípia sokszorosíthatóságát kombinálta, és körülbelül 30 évig uralkodó eljárás volt a fotográfiában. Egy üveglapot oldható jóddal és kollódiummal vontak be, majd sötétkamrában ezüst-jodidba áztatták, és még nedvesen a gépbe helyezték, exponálták. Előhívni és fixálni 15 percen belül kellett.

Helyébe a XIX. század végén a zselatinos szárazlemez lépett.

Ezüst zselatinos technika

Ennek alkalmazása az 1930-as évektől vált elterjedtté a 35 mm-es, azaz a leica-filmek megjelenésével, és azóta is folyamatosan használatos fekete-fehér fényképek készítésére. 1871-ben mutatta be Richard Leach Maddox brit fotográfus és orvos, majd Charles Harper Bennett fejlesztette tovább. Előnye a kollódiumos eljárással szemben, hogy nem kell rögtön az exponálás után előhívni. Ezüstszemcsés zselatint visznek fel fényérzékeny anyagra, például üvegre, papírra vagy filmre.

Ilyen eljárással készült fénykép, circa 1890

Pánkromatikus fekete-fehér celluloid film

Az 1880-as évekre a pánkromatikus fekete-fehér filmek kibővítették az ezüst zselatinos eljárásban megjelenő tónusok spektrumát, és kiterjesztették minden színre a fényérzékenységet. Mivel a pánkromatikus film a látható fény minden hullámhosszára érzékeny, ezért a látvány valósághű rögzítésére képes.  Majdnem minden modern filmanyag pánkromatikus, de néhány ortokromatikus típus nem minden hullámhosszra érzékeny.

Autochrome Lumiére / autokróm

Az autokróm vagy Autochrome Lumière egy, a fotográfiában használt direktpozitív és az első valódi, tömegesen is alkalmazható színes képrögzítési eljárás. Auguste és Louis Lumière kísérletezte ki 1904 és 1907 között. Egészen a színes film feltalálásáig, tehát az 1930-as évekig ez volt az uralkodó módszer a színes fotográfiában. Az eljárás lényege az, hogy az üveglemezt keményítőszemcsékkel vonták be, amelyeket cinóbervörösre, zöldre és ultramarinkékre festettek, az üveglemezt pedig szűrőként használták. A technika hosszú expozíciós időt igényelt.

Arnold Genthe, német fotográfus volt az eljárás korai képviselője, utazásait dokumentálta, női aktokat fényképezett.

Forrás, képek: wikipedia.hu; mutargy.hu; portfolio.hu